A következő címkéjű bejegyzések mutatása: újságírás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: újságírás. Összes bejegyzés megjelenítése

2007. május 24.

Lehiggadt a Linkin Park


A nu-metal/rap metal egyik emblematikus csapata, a Linkin Park négy év után jelentkezett új albummal. A hetekben megjelent Minutes To Midnight eléggé sajátosra sikeredett, hiszen szinte csak az hiányzik belőle, amit eddig a Linkin Parkról hittünk, s így mindennek lehet nevezni a rajta sorjázó dalokat, csak nu-metalnak nem.. - rapnek meg még kevésbé. Hogy ez jó hír vagy sem? Döntse el mindenki maga.

Az már a borítót látva is szemet szúr, hogy a 2000-es áttörés óta a fiúk igencsak megváltoztak, és már nem is annyira fiúk: a képen a hat úriember jól kimért távolságot tartva, az árnyékban mélázik, háttal a hallgatónak. És Mike Shinodáék tényleg jól megrágták a dolgot: több mint egy évet ültek a stúdióban, száznál is több daltervet készítettek, amiből végül 17 nóta állt össze, de ebből csak 12 került fel az albumra, méghozzá Rick Rubin, a Metallica és az RHCP lemezein már bizonyított rockproducer és megfejtőember segedelmével.

A What I've Done című első maxi amúgy már április óta dübörög a slágerlistákon, és most végre itt a teljes album, ami választ ad a kérdésre: mi lesz a nu-metal őrület elcsendesedése után azzal a zenekarral, mely e műfaj egyik legismertebb képviselőjeként egy egész generáció stílusát határozta meg az ezredforduló idején? No igen, talán éppen ezen rágódnak az urak azon a borítón.

Az új album mindenesetre egy érettebb, kiforrottabb alkotásnak tekinthető, amiben csak nyomokban - például a "Given Up" vagy éppen a maxira is kimásolt "What I've Done" című dalokban - tűnnek fel a két előző lemezre jellemző elemek: Shinoda csak két számban rappel, a dacos düh pedig szinte teljesen odaveszett a nagy mélázásban. Kicsit úgy járt ez az album, ahogy a műfaj maga, hiszen a nu-metalra sokan mindig is mint afféle átmenetileg összállt hibridzenére gondoltak, ami idővel törvényszerűen alkotóelemire esik ismét szét.

Itt azonban mégsem egy szétesett lemezzel állunk szemben, mert szerencsés módon úgy alakult a helyzet, rockos gitárszólók és metálos zútások egyaránt előfordulnak a lemezen, s így az egyes dalok mindegyike karakteresebb, erősebb a korábbi lemezeknél - természetesen, hiszen azok afféle hibridek voltak. A fiúk tehát megküzdöttek a feladattal, és ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen szívósságukat már a kezdet kezdetén bizonyították: kevesen tudják, hogy a zenekar már a kilencvenes években is működött, de csak hosszú évek után sikerült kiadót találniuk.

Mindenesetre ezek a dalok bizony nem harapnak már annyira, s hiába a szép gitártémák, a néhány tétel erejéig tartó begyorsulás és a szórványos rap: ez már sehol sem az a  nu-metal, nem az a csapat, ami egykor volt. Így aztán adódik a kérdés, hogy mindez hogy tetszik majd annak a sokmillió hallgatónak, aki éppen azért szerette az LP-t, amilyen volt?

Erre a kérdésre a fiúk nagyjából a következőt süthették ki a borítóképhez való pózolás közben: az egy dolog, hogy az évek során mi sem lettünk fiatalabbak, de rajongóink még kevésbé: tehát aki még 2000-ben az első sorokban zúzott a Crawlingra, az mára már régen maga mögött hagyta a gimit, sőt: minden bizonnyal a jogsit is megszerezte már, hogy a többiről ne is beszéljünk. Úgyhogy akkor csak komolyodjunk mi is, legyünk egy kicsit kimértebbek.

Úgyhogy ha júniusban Nickelsdorfban, vagy esetleg Prágában a Linkin Park koncertjére várunk, akkor a Shinoda-Bennington páros jól ismert rap-vokál kombináció meg a hangos világfájdalom-kiordibálás mellett készüljünk fel egy-két U2-s gitárfutamra, mélázó percekre, pátoszra és komoly gondolatokra is. Csak az menjen tehát, aki úgy gondolja, felnőtt a feladathoz, mert a tombolni akarók bizony már (percekkel) éjfél előtt bealudhatnak...

sarkanyfog

2007. április 2.

Avril Lavigne már nem hord nyakkendőt

"A gimiben igazi kis sz*rkeverő voltam.. egyfolytában fiúkkal lógtam, berúgtam, néha még verekedtem is. A zenekaromban is csak fiúk játszottak, úgyhogy akkoriban szinte nem is voltak a közelemben lányok, de ez azóta megváltozott, és én sem úgy nézek már ki, mint 17 éves koromban. Sok minden megváltozott - de azt hiszem, ezt nevezik felnőtté válásnak." - nyilatkozta nemrég Avril Lavigne, akinek magyarra fordítva Szőlő Ápriliska lenne a neve.

Az idén 23 éves kanadai énekesnő körül valóban megfordult a világ azóta, hogy csíkos zokniban és szegecselt csuklópántban bedeszkázott az életünkbe. Az elmúlt 6 évben Avril két nagy sikerű albumot is kiadott - szép egyenletesen, háromévente tavasszal. A 2001-es Let Go rögtön az első helyen végzett a brit, az ausztrál és persze a kanadai slágerlistákon - Avril volt a legfiatalabb szólóénekes, akinek sikerült ez a bravúr.

A Complicated és a Sk8ter Boi vadóc punk kiscsaja hamarosan divatot teremtett a nyakkendőivel (amiből állítólag minimum 30-at vitt magával a turnékra), no meg a kihúzott szemekkel és a szájfénnyel. Az évek során az is kiderült, hogy a művésznő csillogása nem pusztán parasztvakítás, hiszen egy tucatalbumról nem lehetett volna négy dalt is klippes slágerré tenni, ahogy ez a Let Go esetében történt - majd a 2004-es Under My Skinnel megismétlődött.


Avril dalaiban benne van minden gondolat, lendület és düh, ami egy tinédzsert hajt, így nem csoda, hogy lemezeiből jó 26 millió fogyott már el világszerte. Ráadásul még a szülő is nyugodt lehet(ne), ha a gyerek Avrilt hallgat, mert ő legfeljebb a fekete körömlakkból, a nyakkendőből meg a piálásból csinál divatot. Nem jó kislány tehát, de... egy hétköznapi csaj, és ez hatalmas erény egy olyan világban, ahol a popipar és a média hercegnői leginkább szexizmussal tűnnek ki, vagy éppen a felelőtlen gyermekvállalásból vagy a beteges balhézásból fakadó botrányaikkal uralják a napilapok és a pornósite-ok címoldalait.

Persze megeshet, hogy egyszer Avril is elindul a lejtőn, és őt is bedarálja a szórakoztatóipar.. van aki szerint ennek az első jele a Best Damn Thing című új albumhoz készült videó, a Girlfriend, melyben Avril nemcsak hogy ledér öltözetben mutogatja a combját, hanem jól megtervezett koreográfiára is rázza magát egy tánckar élén - ilyet pedig még sosem tett.

Egyetlen videó persze még nem a világvége, és talán nem is kell félteni Avrilt: elvégre nem neki kell hetente rehabilitációs központba látogatnia, viszont éppen ő az, aki felvigyázza újdonsült férje, Deryck Whibley tisztaságát: a Sum 41 énekeseként ismert Deryck-kel már az első randin tisztázták: ha a srác újra narkózni kezd, akkor mindennek vége.

Úgy tűnik, hogy az esküvőjük óta eltelt hónapokban minden a legjobban alakult: Deryck saját kiadóját igazgatja - még Avril áprilisban megjelenő új albumánál is segédkezett -, az ifjú feleség pedig gyorskaja-ellenes filmekben szerepel, küzd az emberi jogokért és az AIDS ellen, és nagyon boldognak tűnik: a Best Damn Thing is tele van olyan szerelmes dalokkal, amikben már nem utálja annyira a fiúkat.

Reméljük, a menedzsment sem akarja örökké olyan dacos tinédzsernek láttatni Avrilt, amilyen hat évvel ezelőtt volt, és amilyennek a Girlfriend klipjében is beállították.. hiszen annyi minden megváltozott - ezt nevezik felnőtté válásnak.

sarkanyfog

2007. február 19.

Fall Out Boy - Az emocunamit lovagolja meg a poppunk csapat


Ha az emo egy szökőár, akkor a Fall Out Boy a legtehetségesebb cunamilovas: a négy chicagói srác most megjelent negyedik albumával lekörözte a new yorki és a los angelesi pályatársakat is, és már az első héten 260 ezer példányt adott el az Infinity On High-ból. Az elsőséghez szükséges pluszt esetükben talán az szolgáltathatta, hogy ők az egyik legeredetibb szépfiú-zenekar - akik eredetileg nem is voltak olyan szép fiúk.

Egy slágerlista-elsőségnek általában nagy ára van, hiszen ha a tömegek kedvencévé akarsz válni, akkor vagy minimum feltalálod a rockandrollt (de erről már lemaradtál), vagy igyekszel valami olyasmit alkotni, ami kellően egyszerű, sablonos és MTV-barát ahhoz, hogy az összes tévénéző tinédzsert egyszerre, egy pillanat alatt hozza lázba. A Fall Out Boy-nak ez most sikerült: a február elején megjelent Infinity On High című albumukból egyetlen hét alatt 260 ezer példány fogyott, s ezzel egy csapásra az amerikai Billboard első helyére kerültek.. ez az, ami nem sikerült pár hónapja a new yorki My Chemical Romance-nek, illetve alaposan feladja a leckét a második albumát őszre időzítő los angelesi tejfelesszájúaknak, akiket Panic! At The Disco néven ismerünk.

A sikert elsősorban annak a Island Records-nak köszönheti a Fall Out Boy, mely sok helyen a csapat második albumaként mutatja be az új lemezt, annak ellenére, hogy a 2001-ben összeállt chicagói együttes a multinál kiadott előző, és az áttörést meghozó From Under The Cork Tree című lemeze előtt már két albumot és egy split CD-t is készített - egy kisebb, független kiadónál.

Erről "megfeledkezni" már csak azért sem szép dolog, mert a kezdeti évek tapasztalatai, és az együttes akkor kialakult zenei világa ma is érezhető a dalokban, és ez az eredetiség lehet az, ami kiemeli őket az emo-áradatból. A Fall Out Boy ugyanis már az első lemezeken is remekül ötvözte az izmos gitártémákat és masszív dobalapokat az érzelgősen dallamos énekbetétekkel, s így az rövid, feszes nótákban volt lendület és fantázia is.

Az Infinity On High is továbbviszi e hagyományokat: ugyanúgy megdörrenek a gitárok, "hasít" az album, van benne élet és lüktetés: a fiúk néha begyorsítanak, majd visszavesznek a tempóból. Persze az évek során megjelent egy rakás felesleges külsőség is, így az egykor kicsit szakadt, de legalább tökös punkoknak kinéző fiúkat mára sikerült igazi "bekéredzkedtem anyu kozmetikusához" típusú emokölykökké alakítani. Erre talán a legszebb szépfiú, a basszeros-dalszerző Pete Wentz esete a legjobb példa: az ezredforulón még egy kőkemény - nem szép - metalcore bandában riffelő Pete punktaréjkájából mára feltűnően a homlokába fésült emotincs lett.

Az albumot is "felturbózták" a hírverés érdekében: egy intró erejéig "meghívták" felvételre a kiadó egyik fejeseként tevékenykedő Jay-Z-t, a producerek egyike pedig a magát csak Babaarcnak hívó r'n'b guru, Babyface lett. És hogy mi köze a hip-hopnak vagy az r'n'b-nek a pop-punkhoz? A punkhoz semmi, a pophoz annál inkább, de mindezekkel együtt az Infinity On High még mindig az emocunami egyik legértékesebb terméke.

sarkanyfog

2007. január 12.

My Chemical Romance: Hozott anyagból dolgoznak

Tinédzsereknek zenét csinálni már csak azért is kényelmes dolog, mert a közönség - ahogy felnő -folyamatosan cserélődik, úgyhogy nagyjából ötévente új és új trendeket lehet kirobbantani, összegyűjtve az éppen kifutó tinisztárok röpke tündöklésének legjobb pillanatait, kombinálva a nagy elődök érdemeivel. A My Chemical Romance legújabb albumának is ez lehet a titka: hakni az egész, még ha mesteri szinten is.

Haknizni pedig nem nehéz, főleg ha gimis törzsközönségünk pár évvel korábban még a Cartoon Network - a zene világában járatlan- törzsnézője volt. Például elég, ha zenekarunk frontembere feketével húzza ki a szemét, és az ifjúság szomorkodósabb fele máris szimpatizálni kezd vele. Így tett a New Jersey-ből származó Gerard Way is, és Brian Molkónak meg HIM-nek elég volt csak egy pillanatra eltűnnie ahhoz, hogy az amcsi srácok vigyék a boltot: a gót kislányok nagy része mára répanacit húzott, beszerzett egy rakás kitűzőt, meg kockás harisnyát, és átigazolt az emósok egyre bővülő táborába - Gerard és 2001-ben létrehozott zenekara, a My Chemical Romance világába.

Az emo zene amúgy korántsem holmi belassult, érvagdosós hangulatú nyöszörgés, sokkal inkább emlékeztet a Green Day vagy a Blink 182  lendületes (pop-)punkjára, azzal a különbséggel, hogy a Billy Joelre és társaira jellemző tökös énekhangot most egy kicsit vinnyogósabbra fazonírozták: ettől lesznek a dalok "érzelmesek", ami a répanaci meg a homlokba fésült haj mellett szintén fontos ismertetőjegye az emonak..

A My Chemical Romance azonban még az eddigi haknikon is túltett tavaly ősszel megjelent albumával. A The Black Parade című lemezen ugyanis bevallottan a tagok nagy "példaképei", így a Queen, a Pink Floyd vagy éppen David Bowie munkássága érezhető - ami a dalokat hallgatva leginkább abban testesül meg, hogy a csapat húrosszekciója és producere az első számokban bemutatja: tudnak pontosan úgy gitározni, mint Brian May, és a zongorát meg kórust is meg tudják úgy szólaltatni, ahogy az Freddie Mercury alatt szólt.


Persze tömeghisztéria és hírverés nélkül még ez is kevés lett volna az áttöréshez, de a My Chem ezt is összehozta. A The Black Parade köré egy teljes koncepciót - egy haldokló fiatalember szürreális gondolatvilágát - kreáltak, ami a zenében kevésbé, a dalszövegekben, a jelmezekben és a díszeletekben viszont annál inkább tettenérhető. A Tim Burton képi világát idéző gyászhuszár jelmezek is mutatják, hogy itt sem bíztak semmit a véletlenre, és a hatás nem is maradt el: a közönség teljesen bekajálta az új lemezt és az egész sötét parádét.

A csapat pedig szárnyal, méghozzá nem csak a toplistákon, hanem az ifjú rajongóik életében oly fontos szerepet betöltő interneten is: a csapat myspace-es barátainak száma például épp a napokban haladta meg az egymilliót.

A Pink Floyd amúgy mindössze 125 ezer myspace-es baráttal rendelkezik - az öreg Gilmourék le vannak írva. Egy pár évig akár ezt is gondolhatjuk - egészen addig, amíg a zeneipar össze nem gyurmázza nekünk a következő tinihisztériát. Mi meg bízhatunk abban, hogy pár év múlva az ex-emós huszonévesek valamiért ismerősen kedvesnek találnak néhány bakelitet a szórakozott nagybácsi hagyatékában kotorászva.

Hamár halál, meg Queen, Pink Floyd és David Bowie.

sf.

2006. december 8.

Van aki zenél - van aki odapörköl!

Az industrial metal kifejezés valószínűleg keveseket hoz lázba, a Rammstein nevére azonban bizonyára sokan felkapják a fejüket.. igen, ez az a zenekar, mely egy légikatasztrófáról nevezte el magát, és szabadalmaztatta az arcra szerelhető lángszóró színpadi alkalmazását - élő koncerten, pár lépésre a közönségtől.

A tűzcsóvák nem maradtak el a franciaországi Nimes-ben is, ahol 2005 nyarán - annak ellenére, hogy szinte csak német nyelvű dalaik vannak - egy tomboló franciákkal teli stadion fogadta a Rammstein zenekart. A legnagyobb őrjöngés persze ezen az estén is az olyan slágereket fogadta, mint például az Ich Will, a Du Hast vagy a Links 2 3 4, melyek remekül építenek az átlagos földlakó nagyjából százszavas némettudására.. no meg arra a sztereotípiára, hogy ha valaki szigorú, katonás és mély hangon énekel, akkor az csak német lehet - méghozzá csak a Rammstein.

Minden bizonnyal tudatosan alakította ki magáról ezt a képet az 1994-ban alakult kelet-németországi banda - jóllehet a polgárpukkasztás "öltözz német katonának, énekelj indulókat és masírozz fel-alá a színpadon" összetételű receptjét eredetileg nem ők találták ki. A Rammstein első albuma az 1997-es Herzeleid volt, melynek sikerét csak fokozta néhány filmes szereplés: a David Lynch rendezte Lost Highway-be bekerülő daluk bizonyára sok új rajongót hozott a csapatnak, csakúgy mint a Mátrixban felbukkanó Du Hast, vagy az xXx-ben megdörrenő Feuer Frei.

A legutóbbi, 2005-ös Rosenrot is hasonló recept alapján készült, mint az egykori debütalbum: a legfrissebb 11 dalt is Till könnyen megjegyezhető refrénjei, Flake egyszerű, de karakteres szintibetétjei, valamint a két gitáros leegyszerűsített, de éppen monotonitásukkal lehengerlő reszelései teszik átütő erejűvé. Persze, ma már a németül nem értők számára is világos: ezek a nóták bizony sokszor brutális, perverz vagy erőszakos témákat járnak körül, legyen szó rémálmokról, erőszakról, vagy mondjuk a pár évvel ezelőtti német kannibál esetéről.. e tabutémák folyamatos feszegetése miatt is rengetegen támadták a Rammsteint - jórészt alaptalanul, hiszen aki elmélyül a sejtelmes szójátékokkal, kétértelmű utalásokkal átszőtt dalszövegek világában, az előtt hamar világossá válik: attól, hogy e zenekar kényes kérdésekkel, vagy éppen az erőszakkal foglalkozik, még nem feltétlen helyesli, vagy bátorítja is azt.


Az mindenesetre tény, hogy a Rammstein népszerűsége mára minden képzeletet felülmúl: egy underground műfaj - a már említett industrial metal - képviselőjeként vált milliók kedvencévé, több mint 12 millió lemezt adott el világszerte. Sikerük valódi titka pedig minden bizonnyal abban rejlik, hogy minden egyes szerzeményüket erős koncepcióval, gondolati háttérrel készítik el: a Mein Teil című nóta például nem csak egyszerűen egy németországi kannibálról szól, hanem a koncert alatt Till valóban alápörköl a hatalmas üstben szintiző Flake-nek, majd megkergeti őt egy hentesbárdnak álcázott mikrofonnal.

A Rammstein legkedvesebb színpadi kelléke azonban még mindig a tűz: a Feuer Frei végén ugyanúgy felcsapnak a tűznyelvek az arcra szerelhető lángszórókból, mint ahogy a legfrissebb album nyitódala, a Benzin alatt - melyet a zenekar maga is csak így kommentált: ez a mi ódánk a piromániához.

2006. július 23.

Félmegoldásokkal szabadulna a menekültektől Európa

Egy friss megállapodás értelmében az Európai Unió több százmillió forintnak megfelelő euróval támogatja a mauritániai határőrizet megszigorítását, mert ettől reméli az Európára nehezedő bevándorlóhullámok enyhülését. Könnyen előfordulhat azonban, hogy a pénzt minden haszon nélkül dobja ki az EU az ablakon, az [origo] által megkérdezett szakértők szerint ugyanis az ilyen jellegű intézkedések csak tünetileg kezelik az afrikai bevándorlás problémáját, megoldani azonban nem tudják. A hasonló szigorítások ráadásul tovább szíthatják a feszültséget az EU déli határain és a helyzetet még nehezebb lesz kezelni.
A teljes cikk az [origo]-n olvasható.

2006. július 13.

Slotáék sem ronthatnak sokat a visegrádi szövetségen


A lengyel populisták kormányzása és a Szlovákiában hatalomra került magyarellenes pártok sem jelentik a visegrádi szövetség végét, bár igaz, az együttműködés eddig is főként csak szavakban és kulturális pályázatok szintjén létezett. Az MTA kutatója szerint a magyar külpolitika egyelőre csak kivárásra játszhat.

2005. február 24.

Sol Invictus: valami más

Esteledik a városban, ahogy a Kultiplex felé bandukolok. Ismeretlen élményben lesz ma részem, mármint: megint egy olyan zenekar koncertjén fogok résztvenni, amit nagyjából három hete ismerek. Egy kicsit perverz dolog ez, talán még veszélyes is, de hát én szeretek veszélyesen élni. Elvégre ez neofolk, itt azért csak nem vernek meg, vagy ilyesmi... és amúgy sem efféle veszélyekre gondolok.
A teljes cikk a zajlik.hu oldalon olvasható.

2004. augusztus 18.

Sziget 2004, per sarkanyfog


Lassan leülepszik az élmény, már majdnem egy hét eltelt a Sziget vége óta.
Írásmániás vagyok: eddig tartott összeszedni a blokkokat, szalvétákat és egyéb fecniket, amelyek segítségével most firkálok ide Nektek pár oldalt; milyen is volt a 12. Sziget Fesztivál. A korábban felkerült napok beszámolóit is beleszerkesztem, egyben az egész hét.
A teljes cikk a zajlik.hu oldalon olvasható.

2004. július 31.

Beszámoló EFOTT-ról

Az Egyetemisták és Főiskolások idei Turisztikai Találkozója különleges körülmények között zajlott: ti. a Balaton partján volt a heppaj, egy kempingben. Ennek megfelelően meglehetősen hurráoptimista módon indultam neki pénteken, hogy kissé megkésve, de azért lelkesen leérjek a buli harmadik napjára. És tényleg, Bambi is volt kapható...
A teljes cikk a zajlik.hu oldalon olvasható.

2004. július 16.

Beszámoló Nightbreed Fesztiválról

dén ötödik alkalommal rendezték meg kis hazánk egyetlen dark-goth- death-black metal zenei találkozóját, szokás szerint Ecsegfalván. A buli kétnapos volt, jéggel, Katatonia-mentes fellépőlistával, és igen jó hangulattal volt megverve.
A teljes cikk a zajlik.hu oldalon olvasható.

2004. május 3.

Gothica Fesztivál beszámoló

A Pecsa a liget közepén van, szóval amíg odaérsz, összegyűjtheted a majálisozó civil lakosság találó megjegyzéseit, amit a külsőd alapján tesznek. Rajtam ugyan semmi hűdepogány dolog nem volt, de azért megkaptam, hogy beteg vagyok, többen megállapították, hogy „Itt rockkoncert lesz.”, egy idős úr kifejtette, h „Miattatok nem jutunk be az unijóba” (hukk!), egy kedves néni pedig megnyugtatott, h imádkozik a lelkemért. De a csúcs az a sacc hatéves kissrác volt, aki a hegyikristályomat látva nekemszegezte a kérdést: „Bácsi, azt a superman ellen hordod?” 
A teljes cikk a zajlik.hu oldalon olvasható.